Vannak időszakok egy társadalom életében, amikor a politikai konfliktusok már nem pusztán politikai konfliktusok. Amikor a közéleti viták fokozatosan beszivárognak az emberi kapcsolatokba, a családokba, a munkahelyekre, a barátságokba és a mindennapi kommunikációba. Magyarországon az elmúlt években egyre erősebben érzékelhetővé vált ez az állapot. A politikai polarizáció már régen túllépett a pártpreferenciák világán és lassan kulturális, érzelmi és identitásbeli törésvonallá alakult. Ez a könyv ezért nem véletlenül született meg most. Az elmúlt időszak közéleti folyamatai sokakban erősítették fel azt az érzést, hogy a magyar társadalom egyre nehezebben képes önmagával párbeszédet folytatni. Egyre több ember tapasztalja meg személyes kapcsolataiban is, hogy bizonyos témák már nem megbeszélhetők nyugodt körülmények között. A politikai álláspontok sok esetben már nem egyszerű véleménykülönbségekként jelennek meg, hanem az emberi érték vagy morális elfogadhatóság mércéivé válnak. Közben a digitális nyilvánosság működése tovább gyorsította ezt a folyamatot. A közösségi média felületein a kommunikáció egyre inkább reakciókra, felháborodásra és identitáserősítésre épül. A nyugodt gondolkodás, a kétely vagy az árnyaltság sokszor gyengeségnek vagy bizonytalanságnak tűnik egy olyan közegben, amely folyamatos gyors reagálást vár el. A politikai közösségek fokozatosan külön információs és érzelmi világokban kezdenek élni. Mindez azonban nemcsak politikai probléma. Emberi probléma is. Mediátorként az elmúlt években egyre gyakrabban találkoztam azzal az érzéssel, hogy az emberek már nemcsak konkrét konfliktusokat hordoznak magukban, hanem mély bizalomvesztést is. Sokszor nem hisznek abban, hogy valóban meg lehet hallgatni egymást. Nem hisznek abban, hogy a másik fél jóhiszemű lehet. És talán egyre kevésbé hisznek magában a párbeszéd lehetőségében is. Ez a tapasztalat különösen nyugtalanító egy demokratikus társadalomban. A demokrácia ugyanis nem pusztán intézményrendszer. Nem kizárólag választásokból, alkotmányos szabályokból vagy politikai versenyből áll. A demokratikus együttélés mélyén mindig ott húzódik egy hallgatólagos kulturális megállapodás is, mégpedig az, hogy a konfliktusok ellenére is képesek vagyunk közösségként tekinteni egymásra illetve az is, hogy a másik ember nem veszti el emberi méltóságát attól, hogy másként gondolkodik. A politikai ellenfél pedig nem automatikusan ellenség. Az elmúlt években sokszor úgy tűnt, hogy ezek az alapok meggyengültek. Közben a világban is egyre több jel mutat arra, hogy a demokratikus rendszerek válsága nem kizárólag magyar jelenség. A polarizáció, a bizalomvesztés, az identitáspolitikai konfliktusok és a demokratikus nyilvánosság fragmentálódása számos országban érzékelhető folyamat. Magyarország azonban saját történeti tapasztalatai miatt különösen érzékenyen reagál ezekre a változásokra. A 20. század diktatúrái, társadalmi traumái és politikai törései hosszú időre meghatározták a közbizalom szerkezetét és a demokratikus kultúra állapotát. Talán ezért is különösen fontos most újra beszélni bizalomról, meghallgatásról, demokratikus kultúráról és a konfliktuskezelés emberi dimenziójáról. Ez a könyv nem azért született meg most, mert minden korábbinál súlyosabb lenne a helyzet. A történelemben voltak ennél sokkal tragikusabb korszakok is. Inkább azért, mert ma talán különösen könnyű elveszíteni azt a hitet, hogy a demokratikus együttélés még újraépíthető illetve talán most van arra lehetőség, hogy őszintén, nyugodtan elemezzük és szembenézzünk a kialakult helyzettel. A mediáció szemlélete számomra éppen ezért vált egyre fontosabbá az elmúlt években. Nem azért, mert a mediáció minden konfliktust megold és nem azért, mert képes megszüntetni a politikai vagy társadalmi törésvonalakat. Hanem azért, mert emlékeztet valamire, amit a modern közélet hajlamos elfelejteni: a konfliktusok kezelésének módja legalább annyira fontos, mint maguk a konfliktusok. Ez a könyv végső soron ezért született meg most, mert talán még nem késő újra megtanulni egymást meghallgatni.